Ezzel a szammal kezdtem el irni rola eloszor, es most bar nem akarom azt mondani, hogy ezzel a szammal fejezem is be, mert oszinten szolva a szivem melyen meg nem tudom elfelejteni, es az az igazsag, hogy meg nem is akarom. Valahogy meg mindig remenykedek abban, hogy az a sok szep jo dolog nem hiaba tortent meg. Nagyon de nagyon bizom benne, hogy o is ugyan igy latja. Ha most meg rogton nem is, de nemsokara.
Amikor a fesztivalon voltunk, es azt mondta, folytatni szeretne akarmilyen furcsa is ez a helyzet, amikor hazamentem es olyanokat irt, hogy o ezt nem tudja elfelejteni, es minden napot nagyon elvezett velem, es amikor az egesz nyarat vegigbeszeltuk, es minden nap szinte beszeltunk es keresett es en is kerestem. Es amikor visszajottunk, es talalkoztunk a potszesszioban, es a gyomrom az egekben volt, es a teliholdas boros este, es a toparti este, es a botanikus kert es minden mas, ami akkor tortent. Es a csokok...en ezeket meg nem tudom elfelejteni. Nem engedtem meg senkit ennyire kozel, es nekem ez most tobbet jelent. Tobbet mint maskor. Es amikor visszajottunk, es ujra talalkoztunk, es ujra es ujra es mindig hivott, es amikor azt kerdezte, hogy szeretnek e komoly kapcsolatot vele, es ujra es ujra megkerdezte. Es talan a legkozelebb ereztem magam hozza, amikor felmentem hozza. Bar semmi nem tortent, de nekem mar az is eleg sok volt, hogy ketten fekudtunk az agyon, gyertya zene es olelt vegig. Es ez igy jo volt. Vagy...kicsit tobb a jonal. Nem tudom meg elfogadni, hogy csak ugy egyik pillanatrol a masikra, mar nem kellek neki. Egyaltalan nem. Hogy semmit nem erzett egesz ido alatt. Hogy ami vol, az csak volt, hogy ne unatkozzon. Vagy tenyleg igy volna? Nem tudom, csak azt, hogy meg nem vagyok tul rajta, mondjak barmit is, meg nem vagyok tul rajta.