Azt erzem, hogy O az akit mindig akartam magamnak. De ugyanakkor ez egy picit faj is. Boldog vagyok, de fajdalmat is erzek. Legfokepp amiatt, hogy elveszitem. De mas miatt is. Amiatt, hogy erzem rajta, hogy nem mindig hisz nekem. Amiatt, hogy erzem rajta, hogy ezt az egeszet nem gondolja epp olyan komolyan mint en. Amiatt, hogy nem fogja fel, nekem mennyit jelent. Amiatt, hogy azt hiszi, gyerek vagyok meg csak, es azert mondom es cselekszem ugy ahogy. Nem is sejti, hogy en nagyon komolyan gondolom. Tudom, hogy sokszor azt mondja, az elso szerelem mindig mas. De en oszinten mondom, en nem akarok tobb szerelmet. En vele akarom, en Ot akarom..mindig! Es tudom, hogy lehetseges, es tudom, hogy szabad remenykednem. Tudom, hogy igy van, hiszem volt mar hasonlora pelda. Mikor azt mondom, hogy nekem tobbet nem kell mas, komolyan is gondolom. Ha szakitanunk kell, biztos elobb utobb tul tudom tenni magam rajta, de a szivem melyen mindig o lesz az, akit tiszta szivbol szeretek. Es leginkabb azt szeretnem, hogy mindig mellettem legyen, hogy mindig O legyen mellettem. Mert lehetseges! Nem akarom azt erezni, hogy nem bizik bennem. Nem akarom azt erezni, hogy akarmikor elhagy es nem is bantja, vagy legalabbis nem nagyon. Nem akarom azt erezni, hogy en nem jelentek neki ugyanannyit mint o nekem, nem akarom azt erezni, hogy olyan vagyok neki, mint a tobbi baratnoje. Nem akarom azt erezni, hogy azon kell gondolkodnom, hogy ha ezt vagy azt csinalom, akkor nem e haragszik meg, es hagy el. Nem akarom azt erezni, hogy elveszithetjuk egymast. Nem akarom ezeket a dolgokat erezni. De ugyanakkor nem is akarok neki errol beszelni, mert ugyan csak oda jutok ki, hogy megmondja, hogy o ilyen, es nem tud valtozni es akkor hagyjam el. De hogy hagyhatnek el valakit, akit ennyire szeretek? Hisz inkabb erezzem mindegyik dolgot...csak tudjam azt, hogy velem van, es az enyem. Csak az enyem...