Most arra gondolok, hogy majd 10 ev mulva ha elolvasom ezt amit most irtam, akkor talan nevetni fogok, vagyis nagyon remelem, hogy igy lesz. Pont ugy, mint ahogyan most ha elolvasom az ezelott 5 evvel irottakat, akkor is nevetek, hogy milyen ketsegbeesett voltam, es mindent a semmiert.

Het evvel ezelott, sot mar lassan 8 eve, hogy elkezdtem irni ezt az internetes naplot. Igazabol most szamoltam vissza az eveket, es en is megdobbentem, hogy milyen sok ido eltelt mar, majdnem 10 ev?! Hihetetlen. Amikor az elobb azt irtam, hogy majd 10 ev mulva ha visszaolvasom a bejegyzest, akkor arra gondoltam, hogy eltelt maximum 5 ev azota, hogy elkezdtem, de most ez megdobbentett egy kicsit. 

Az az igazsag, hogy valojaban nem is neveznem naplonak ezeket a bejegyzeseket. Hiszen ritka volt az az alkalom, amikor a boldog pillanataimat leirtam, hiszen olyankor olyan izgatott voltam es boldog, hogy nem volt kedvem irogatni ide, viszont amikor letort voltam es egyedul ereztem magam, akkor annal inkabb. Ezert inkabb ezt a naplot, egy amolyan lelki segelynek neveznem. Itt mindig oszinte tudtam lenni, tudva azt, hogy senki nem ismer es mindenki kritizal ha ugy erzi, megdicser ha ugy latja, illetve olyan tanacsot ad, amit kulso szemmel jonak lat, figyelmen kivul hagyva azt, hogy en mit akarok, hiszen sokszor epp erre volt szuksegem. Tanacsokra, hogy mi tevo legyek, hogy mi az, ami jo dontes lenne, illetve mit kell kivernem a fejembol.

A kommenteloim kozott voltak olyanok, akik azt allitottak, hogy felejtsem el az akkori "nagy O"-met, hiszen gyerek, es nem is nagy O, nem komoly dolog. Erthetetlennek tunt, hogy miert nem tudnak megerteni egyesek, hiszen visszaemlekszem, ugy aludtam el, szinte minden este, hogy azert imadkoztam, hogy jojjon ra a fiu, nevszerint, Dranor, hogy en vagyok elete szerelme. De sosem tortent semmi, es en folyton csak azt kerdezgettem a imadkozas kozben, hogy miert nem vagyok jo neki? Miert nem kaphatom meg? Hiszen olyan jol osszeillunk, es olyan tokeletes minden. Akkor nem ertettem, miert tortennek ugy a dolgok, ahogyan. De mara mar teljesen vilagos. Nem o volt nekem teremtve. Hiszen tartogatott meg az elet nekem, egy olyan fiut, aki most mellettem van, es akit nagyon szeretek, es valoban, O az, aki tokeletes nekem. El se tudom kepzelni az eletemet jelen pillanatban nelkule. Tudom, hogy neha vitatkozunk, es vannak nezetelteresek, de szeretjuk egymast, es borzaszto lenne nelkule.

De talan, ha visszaolvasom majd ezeket a sorokat, 10 ev mulva, mar maskepp fogok latni mindent.

Nagyon szeretnem, hogyha O lenne majd a ferjem, es a kisgyerekeim apukaja, mert nagyon szeretem, es soha sem szeretnem elvesziteni, es mar 22 eves vagyok, azt hiszem nem mondhatom magamat mar gyereknek. (Mondjuk ez nem teljesen igaz...)

Soha nem voltam olyan szemely, aki a karrierjet helyezte eloterbe, talan azert mert otthon is azt lattam, hogy sosem vitatkoztak a szuleim a penz miatt, mindig azt tanitottak, hogy minden ki fog alakulni. Ha most nincs is olyan sok penzunk, soha se panaszkodjunk, mert a fo az, hogy egeszegesek vagyunk, mindenki jol van, es "a tobbi mindig kialakul". Es tenyleg, mindig kialakult minden. Ezt lattam otthon, es ezt tannultam meg, es talan emiatt van bennem is az, hogy legyek boldog, legyek azokkal akiket szeretek, es a tobbi majd kialakul. Az allas, a munka, a karrier, minden.

A baratom, Reilac, nagy valoszinuseggel, jovore elmegy Nemetorszagba, mesterit vegezni, ket evig. Nem tudom, hogy lesz, es hogy mennyit fogunk talalkozni, de nagyon felek, es folyton ez jar a fejemben. Ugy kell ezt elkepzelni, mintha uldogelne ket manocska a vallamon, az egyik azt suttogva, hogy robalj a jelenre gondolni, es arra, hogy minden jo lesz, hiszen ugyis kibirjatok mert szeretitek egymast, es ne nyaggasd a baratodat, mert tudod, hogy nem szeret sokat beszelni a problemakrol, mert o is ugy gondolja, hogy minden kialakul majd ha igazan akarjuk. Viszont a masik vallamon mindekozben ott toportzekol egy ujabb kicsi mano, de ezuttal o azt mondogatja a fuelmbe, hogy ne hagyd, nyaggasd, hogy mi lesz, hogy lesz, akard hallani azt, hogy soha nem hagy el, akarj hallani igereteket, hogy mindig veled marad, akard hallani, hogy milyen nehezere esik elmenni, talan akard azt is hallani, hogy nem megy el, csakis miattad. Bosszantsd es veszekedjetek ezen, mert ettol jobb lesz. Gondolj arra, mi lesz jovore, gondolj a sok szep lanyra, akivel megismerkedik majd, es beszelget, es gondolj arra, hogy majd kapsz egy uzenetet, hogy ne haragudj, de talalkoztam valaki massal. 

Az a problema, hogy ez a kis gonosz mano, sokkal eroteljesebb mint az, aki jo dolgokat mondogat, es emiatt mindig, o gyoz, es folyton ez van a fejemben. Hogy gyozhetne a jo manocska? Hogy gyozhetne az a gondolat, hogy minden jo lesz? En nem tudnek elmenni, nekem is volt mar alkalmam, de en nem tudtam. Olyan rossz a gondolat, hogy miattam szenvedjunk. Miert kell elmennem, szenvedjek, hiszen ismerem magam, hogy nem is tudnam elvezni, mert csak arra gondolok, hogy most vele lehetnek, es en mast valasztottam. Viszont o maskep latja. O ugy latja az egeszet, hogy elmegy, mert tanulnia kell, mert jo karriert akar, es majd ha ez mind megvan, akkor johetek en is sorra. Bant, osiznten nagyon bant, hogy igy gondolkozik, viszont masreszrol meg is ertem. Hiszen ez a normalis gondolkozas. Kialakitani egy biztos jovot, egy biztos penzkeresesi karriert, es utana johet a tobbi. Ezt valahogy fel kell fogjam, meg kell ertsem, es nagyon nehez. Probalok mindig a jobbik manocskara gondolni, hogy jo lesz, de nehez. 

Ugyanakkor az is egy kicsit aggaszt, hogy mindaddig, ameddig o epitgeti a jovojet, en itthon leszek, es semmi hasznosat nem tudok csinalni. Mert csak varni fogom, hogy jojjon, es mindekozbe depresszios leszek, es sirva fogok elaludni minden ejjel, hogy mennyire hianyzik. Tudom, en vagyok a buta, es a gyerek, es en kell maskepp gondolkozzak, de nem tudom, ha kepes vagyok ra. Baratnoim egy resze azt mondja, hogy ismernek, es varjak turelmesen, ne induljak el en is a nagyvilagba csak, hogy mutassam meg neki, hogy igen, en is meg tudom csinalni, es en is kepes vagyok ra, mert tudjak, hogy valojaban nem akarom, megha kepes is lennek ra. Viszont masik resze a baratnoimnek allandoan azt mondogatja, hogy en vagyok a leghulyebb, ha nem ragadom meg az alkalmat es menjek en is, mondvan, hogy nem mindegy, hogy fel evet leszunk tavol egymastol, vagy harom honapot, vagy fel evnel is tobbet. O se veszi figyeelembe, hogy mennyi idore elmegy tolem, akkor en miert?!

Tanacstalan vagyok, es nem tudom mi tevo legyek. Menjek en is? Oszinten, nem vagyok, mert tudom, nem tudnam teljesen jol erezni magam. Viszont nekem is kellene valamit kialakitani, ameddig o tavol van. (Azt tudni kell, hogy nem egyidoben lennenk mashol, hanem en 4 honappal hamarabb kellene elmenjek, es mire hazajonnek, addigra o mar elmenne, ujabb honapokra, tehat pont elkerulnenk egymast, egy csekely fel evre, ha nem tobbre).

Ugyanakkor felek, hogy en nem vagyok eleg jo, nem tudom mit szeretnek az elettol, nem tudom milyen munkam lesz. Most kezdem eszrevenni, hogy nincs kolbaszbol a kerites amikor megnosz. Az amit csinalni szeretnek, nem valoszinu, hogy osszejon, mivel nincs jovoje. Viszont nem akarok egy hetkoznapi munkat sem, hogy bemegyek egy irodaba, es kijovok este. Fogalmam sincs mit akarok, es ha megkerdeznek, hogy mi az, amiben jo vagyok, nem tudom mit mondjak, mert oszinten, nem tudok ilyet magamrol, amiben kimagasloan jo lennek. Es ha en nem tudok, akkor mas se fog...

Nagy kavalkad van a fejemben, es nagyon sok minden aggaszt, es irtozok attol, hogy egyedul legyek, mert csak elojonnek ezek a gondolatok, es nem tudom, mi legyen, mi lesz... es oszinten szolva, felek...