Arra a dontesre jutottam, amire par evvel ezelott es talan mostmar megtanultam a lecket, hogy az oszinteseggel nem lehet elrni semmit. Osszeszedtem magam es elmondtam neki mit gondolok es leirtam neki mindent, ahogy gondoltam. A valaszabol nagyjabol a lenyeg az volt, hogy sajnalja, hogy olyanokat mondott, hogy legyunk kapcsolatban mert valojaban naiv volt es az igazsag az, hogy semmifele kapcsolatra nem all keszen. :)
Mit erzek? Csalodott vagyok. Azt hittem picit jobban tudom fogadni ezt, de vegul is erzem azt is, hogy meg kepes leszek valamikor ujra eros lenni. Faj, hogy igy lett, es nem akart engem, es hogy ennyire beleeltem magam, pedig nem kellett volna. Talan ez is egy lecke volt. Talan ebbol is okultam...talan. Nem tudom. Rosszul esik, hogy nem latom mar tobbet, nem fog mar ram nezni, nem fogja tobbet fogni a kezem, es faj azokra a szep es jo dolgokra gondolni ami tortent. Csalodott vagyok nagyon, de tulelem. Talan ez igy kelett legyen, talan...everything happens for a reason. 
Olyan fura ez az erzes amit erzek...mosolygok, es azt mondom rendben vagyok, mert ezt kell tenni. Pedig belul annyira sirnek, de nem akarok, mert nem erdemli meg. Nem tudom mit csinaljak, nem tudom ilyenkor mit kell, hogy konyebb legyen. Barcsak lennek ujra gyerek. Akkor olyan jo volt. Akkor ha baj volt, apu enekelt nekem, enekelte nekem a "Leszallt a csendes ej, alszik a varos...aludj el te is kislanyom (...)es amig a tunderek orszagat jarod, apuci vigyaz read." Es mikor ezt meghallom, a gomboc a torkomon van akarva akaratlanul. Akkor, aki nekem fontos volt, mindenki szeretett. De ez mar nincs igy. Mar akit en is szeretek, nem biztos, hogy viszont szeret. Es ez a legnehezebb...